Az atya hatkor kel és imára kulcsolt kézzel kiveti magát szűk priccséből, cellája sarkába kukoricaszemekre zuhan és könnyes szemmel néz a falra akasztott feszületre. Fél órát marad ebben a helyzetben, a harang szól és öltözni kezd. Apró szekrényéből előveszi összehajtogatott reverendáját, a cipőket, kalapot, az utolsó kenet kellékeit. Felöltözik és hóna alá csapja a régi bibliát, amit kézről kézre adtak egymásnak az apátság lakói. A kis falu főutcáján halad a templom felé. Útközben nem találkozik senkivel, ez csak azt jelentheti hogy mindenki már várja őt. Beteszi a hatalmas vasalt ajtót, megcsapja a hideg terem csendje. Magához veszi az oltáriszentségeket, miseruhát ölt. Bemegy a főhajóba. De senki sincs a templomban! A padok üresen bámulják őt. Kisétál az utcára, semmi. Majd hirtelen meglátja a szomszéd pajtából Mariska nénit emelkedni az ég felé. Felnéz, és látja hogy a mennyország kapuja megnyílt, és körülötte sötét fellegként keringenek az emberek, bebocsáttatásukat várván. Leborul imádkozni, szeméből könny csurog, már érzi az emelkedést. De ehelyett megremeg alatta a föld, és a pokol feneketlen bugyraiba zuhant le szélsebesen. Mert mostantól kezdve ott lesz rá szükség. A papoknak nincs helyük a mennyekben, átkozott egy hivatás ez!